www.palnik.eu

Népdalcsokrok összeállítása



Kezdetben vala a daloló nép. Ősidők óta, ösztönösen, a maga életének kifejezésére élt dalaival a falvak népe. A városi lakosság mindjobban elszakadt ettől a kincstől. Azután -1896-ban jött Vikár Béla, majd Bartók, Kodály, Lajta és mások. Áldozatos gyűjtőmunkájuknak köszönhetjük, hogy a városokban is megismerhettük népzenénket-, de csak kottából. A húszas évek városi cserkészcsapatai voltak az elsők, akik –menetelés közben, tábortűznél- a maguk körén belül élővé tették a népdalt.

Azután jöttek a népdalkórusok; az énekkarok is átvették a staféta-botot. Kórushangversenyeken is egyre több mű hangzott el az újjászülető magyar énekes zenéből. Ám, hogy népdalunk elviseli ugyan a feldolgozást, de nem igényli okvetlenül –ennek bizonyítása hosszú küzdelembe került. Végre 1941-ben sikerült elérnem, hogy az országos dalszövetség díszhangversenyén, a Városi Színházban, a műsor sarkalatos számaként egyszólamú népdalcsokor is felhangzott. Az aggályoskodók várakozása ellenére: vastapsos sikerrel! Aztán hol így volt, hol úgy… Volt idő, amikor a népdal veszedelmes „narodnyik” kártevőnek számított… Aztán mégiscsak jött a kijózanodás. Ma örvendetes módon, széltében él az egyszólamú népdaléneklés. Hirdeti, hogy népzenénk java teljes értékű művészet, minden hozzátevés nélkül. Azonban bizonyos ügyetlenségek sokszor és sokat rontanak le a jó szándékú tettek hatásából. Ezek ellen szólnak a következő sorok, ha minden baj ellen nem is adnak védőoltást. Az egyes részletszempontok felöl haladva a csokor egészének kérdései felé következzenek a tanácsok.

Az összeállítás szempontjai

I. Hangnem
Népzenénkben túlnyomó a lá-végű, tehát molljellegű dallamok száma. De mégiscsak elszürkül a dalcsokor hatása, ha egymás után három vagy még több dalt hozunk ugyanabban a hangnemben. Pedig jócskán van dó-végű énekünk is. És ha ritkábbak is a mixolíd (szó-végű), meg a fríg (mi-végű) dalok –annál inkább keressünk ilyeneket a csokor színesebbé tételére.
Kapcsolat. A különböző hangnemű dalok kapcsolata többféle lehet, de ne legyen erőltetett. Egy-két dal még jöhet azonos hangnemben, de sok ne! A kapcsolatra legalkalmasabbak a legközelebbi hangrokonságok. Azonos alapú, de más felépítésű hangsorok („variáns” hangnemek); párhuzamok = azonos előjegyzésű skálák; domináns és szubdomináns viszonylatok. Alkalmilag még változatosabb is lehet az egymásután, csak ne riassza meg a hallgatókat valami „tigrisugrás”.

A dalok kapcsolatát énekeseinknek éppúgy meg kell tanítanunk, mint egy-egy dallam bármelyik hangközét. Semmiképp nem kelljen előadás közben újra hangot adni!

II. Stílus, szerkezet

Hallgatom a csokrot. Egymásután új stílus, új stílus, új stílus… AABA, AABA, AABA… Ilyen szegények volnánk? Magán a visszatérő szerkezetű új stíluson belül gondoljunk arra, hogy ennek négy fő forma-típusa van:

AA5A5A /pl. Érik a ropogós cseresznye/

AA5BA /pl. A szántói híres utca/

ABBA /pl. Erdő, erdő, de magos a teteje/

AABA /pl. A csitári hegyek alatt/

Kivételesen még más, elvariálódott alakzat is előfordul, pl.: AABC.

>Bár ma már ritkábbak, annál becsesebbek az ősi réteghez tartozó dalaink. Fő típusaik:

Ereszkedő (oktávlejtésű) dallamok,

Középütt recitáló énekek.

Az elsőben vagy tisztán kvintváltó szerkezetet találunk: A5A5AA és A5B5AB, vagy ezek fellazult változatait. Az utóbbiak oktáv magasságban indulnak és apránként, változatos hullázással szállnak alá a záróhang síkjára.

Érdekesek és legősibbnek a dó- ré-mi törzsű recitáló dallamok (Szivárvány havasán; Elmegyek, elmegyek; Tavaszi szél vizet áraszt stb.) vélhetők.

Különleges csoportot alkotnak hatsoros népdalaink. Ezek egy elképzelhető négysorosnak első és harmadik sorát kettőzik meg. Azaz: A5B5AB helyett A5A5B5AAB szerkezetűek. Érik a szőlő; Szőlőhegyen körösztül stb. még különleges kilencsoros dalunk is van; Magos kősziklának…

Végül itt van egy igen gazdag harmadik terület is: a Bartók által „C osztály”-nak nevezett csoport. Ennek dalait nem jellemzi valami egységes stílus, mint a régi és új osztály énekeit. Ide kerülnek mindazon dallamok, amelyek nem sorolhatók az említett két fő-kategóriába. De éppen ezért jól szolgálhatják a csokor változatosságát. Vannak itt többek között periódus-dallamok, amelyek négy, nagyjából egyenrangú sor helyett két mondatból álnak; nyitott előtagból és zárt utótagból. (Kossuth Lajos táborában; Virág Erzsi; Hídló végén; Hess légy; stb.)

Ide tartoznak az úgynevezett „libizai” dalok is. Ezeknek a szövege kétsoros, de a másodikat tréfás ismétlések, betoldások bővítik. Ezáltal többnyire 2 + 4 ütemre tagolódó aszimmetrikus periódus jellegük van. (Kocsi szekér; Falu végén; A Vargáék ablaka stb.) Azután egységes vonások nélküli további dallamok tízezrei…

III. Hangterjedelem

Népzenénk változatos az ambitus kérdésében is. Öt fő csoportot különböztethetünk meg:

a) szűkjárású dallamok: pentachordok, hexachordok. (Kerényi György jó magyar szavával: ötös sorok, hatos sorok);

b) autentikus terjedelmű dallamok: a záróhang fölötti oktávban járnak. Alaptípusokat az 1-8 dallamfokok határolják, de egy- két hangnyi túllépés nem érinti a jelleget 1-9, VII-8 stb.

c) plagális dallamok: a záróhang körüli oktávban járnak; V- 5, V-6, pl. Szánt a babám; Kossuth Lajos táborában

d) tonus mixtus: egyesíti az az autentikus hangmagasságot a plagális mélységgel (V-8 pl. Jaj, de sokat áztam, fáztam…);

e) magasra nyúló dallamok. Az új stílusban bukkannak fel, és fölfelé 3-4 hanggal is túlhaladják az oktáv terjedelmét. (Réten, réten…) Ezeket tanácsos szólam-megosztással előadni: a mélyebb sorokat alt és basszus, a magasokat tenor és szoprán énekelje. Csak ne kövessük az oktáv-törés dallamtorzító szokását!

IV. Ritmus, ütem

Ritmust tekintve két fő csoportunk van: kötött és kötetlen ritmus. A kötött ritmus olasz megnevezése tempo giusto (dzsusztó). Ez nem tempót jelent, mint sokan hiszik; csak szabályosan lüktető, szabályosan ütemezhető, menetelésre, táncra alkalmas feszességet. Lassútól igen gyorsig széles skálában!

Az uralkodó hangértékek szerint beszélünk lépő és pergő ritmusokról. Az előbbiben –a mai szokásos írásmód szerint- negyed kották uralkodnak, az utóbbiban nyolcadok.

A lépő ritmusoknak ismét két alfaja van: az alkalmazkodó és a nem alkalmazkodó fajta. Az előbbire jellemzők a pontozott ritmusok: az éles (ti-tám) és a nyújtott (tám-ti), amelyek keverednek a sima (tá-tá) hangpárokkal. A nem alkalmazkodó ritmusú dalokban erősebb a zenei- táncos jelleg, mint a szövegdeklamálás. Többnyire „duda- dallam” jellegük van.

Idevág az ütemfaj kérdése is. Az örökös négynegyedet jól üdíti a könnyedebb kétnegyed. És ha ritka is, annál hasznosabb egy-egy háromnegyedes dallam beiktatása.

V. Szótagszám

Bármennyire is uralkodóak ma a 4+4+3 tagolású tizenegy szótagos sorok meg a 4+4+2 osztású tizedesek –egymás után három ilyet hallani fárasztó. Népzenénk metrikája sokkal gazdagabb! Az alapanyag sorainak szótagszáma hattól tizenötig terjed. De akad ötszótagos sorból álló dal is (Szántottam gyöpöt), sőt négyszótagos is (Zöld erdőben). Másfelől különböző bővítgetésekkel, jóval hosszabbra is nőhetnek egyes dallamsorok. Például: az Által mennék én a Tiszán… alapképlete 11 szótag, de szóismétlésekkel 18 szótagra nőtt.

Izometrikus (minden sorukban azonos szótagszámú) sorok közt, jót tesznek a heteroritmikusak (pl.: Virágéknál ég a világ: 8+8+6+7).

VI. Tempó

Énekel a gárda. Moderato, moderato, moderato… Szegény hallgatóság elkezd feszengeni… vagy szundikálni… Pedig népzenénk milyen gazdag ebben is!

Nagyjából öt főcsoporttal számolhatunk, bár éles határok nélkül. Hozzávetőleges metronóm-számokkal:

50-70: egész lassú

75-100: mérsékelt, de feszes, lassú csárdás

100-130: átlagos lépés-tempó

130-160: élénk

160-200: tüzes, gyors csárdás.

Ennél tovább ne hajtsuk az iramot. (A szegény cigány néha a Kodály-előírta 200 helyett 230-as, sőt 240-es tempóban eszi a túrót, hogy lenyelni sincs ideje… A daloló nép nem utazik versenymotoron! )

Igaz, az élet irama ma minden területen gyorsul. De a művészet ne adja fel a maga gazdagságát! Ne dobjuk sutba például a fenti öt csoport közül a (különösen mostoha sorsú) másodikat: azt a jóízű, tartottságában is feszes, nemes, lassú csárdástempót (pl.: Az én rácsos kapum…). „Kartársak! Szeressük a nyolcvanast!”

Nincs metronómunk? Másodpercmutatós óra is megteszi. Tudjuk: a metronómszám azt mutatja, hogy egy perc alatt hány mérőegység hangzik el a megjelölt értékből. Tegyük fel, a negyedkotta = 80. kiszámolok 20 négynegyedes ütemet és ezt a részt addig gyakorlom dúdolgatva, amíg nem tudom elég pontosan egy perc alatt végigvenni. Kis eltérés nem számít, csak a jelleget ne hamisítsuk meg!

„Tempósan”. Sok félreértésre ad alkalmat e szónak ma terjedő kétféle használata. Eredeti értelme: lassacskán, kényelmesen, időt hagyva a dologra. Újabban vannak, úgy értik: gyerünk, gyerünk. Inkább kerüljük ezt a szót, hiszen nem magyarázhatjuk meg mindenkinek, hogyan értük.

VII. Hangszerkíséret

Divatos lett. Ám… néha bizony elég gyatra kivitelben. Meg aztán egyhangú is, ha az egész csokrot ugyanazzal a hangszerrel, ugyanazzal a technikával kísérik végig. Itt-ott, óvatosan adagolva, jó hatása lehet –ha tisztán, jól játsszák. És jól választották meg a hangolási-hangnemi lehetőségeket.

VIII. „Hangszerelés”

Még mindig nincs jó műszavunk arra, amit a hangszeres zene területén a hangszerelés szó jelöl. Vagyis ami a hangzás, a hangszínek változatosságát: a kevesebb-több, mély-magas, sötétebb-világosabb, és más tekintetben is változatos szólamrendet illeti.

De ha műszavunk nincs is, módunk igenis van rá, hogy változatossá tegyük a kórushangzást. Egyszólamú éneklésben is válogathatunk ezekből:

Női hangok külön,

Férfihangok külön,

Csak alt és basszus

Csak szoprán és tenor

Szólóhang (ha van alkalmas!)

Kiskar, férfikórus

Teljes kar

Talán akad még más színezésmód is.

Az így alkotott hangfoltok vonatkozhatnak soronként, féldarabonként, versszakonként, szöveg-szerepekként, stb. való váltogatott hangzásra.

IX. Versszakok

Általában elég egy-egy rövidebb énekből három strófa, a hosszabbakból kettő. Viszont, ha egy ennél hosszabb dal sok versszakát megbonthatatlan egységnek érezzük, ne csonkítsuk meg. Ilyenek a balladák is. De ezeket ne is tűzzük csokorba! Értékes műsorszámok magukban is.

Másfelől elég sutának hangzik, ha egy –főleg rövidebb- népdal egyetlen strófával fut le, és még alig éltük bele magunkat annak hangulatába, máris valami új jön. Ha nem találunk a dalhoz megfelelő második versszakot, inkább énekeljük el még egyszer. Ezt színezheti valamelyik hangszerelési fogás (lásd a VIII. pont!).

Ismétlés. Ha a dal második fele alkalmas rá, ne hagyjuk el annak ismétlését! (Hogy ezt melyik dallammal tehetjük meg, arra nincsen szabály. Érezni szoktuk.) Persze, ez ne legyen merev törvény. Ne legyen kötelező a mindenáron való ismétlés. Jól szokott hatni, hogy például egy háromstrófás dalnak csak az utolsó versszakában alkalmazzuk az ismétlést.

X. Tájszólás

Ne küzdjünk sem érte, sem ellene! Ha énekeseinknek természetes beszédmódja bizonyos tájjelleget mutat –énekeljük is úgy lesz természetes. Tehát szép. Viszont például fővárosiakkal erőltetni valamely tájszólást? Az csak torz hamisítvány lehet.

XI. Témakör

Nem okvetlenül kötelező, de jól beválik, ha a választott három vagy négy (legfeljebb öt) dalt valami egységes gondolat vagy vonás fűzi össze. Például katonaélet (sorozás, búcsúzás, katonasor, leszerelés, hazatérés); szerelem (enyelgés, udvarlás); pásztorvilág stb., vagy egy tájegység (tolnai dalok stb.). Örök klasszikus minta, amit Kodály adott elénk a Mátrai Képek c. vokális szimfoniettájában: tragikus ballada-bujdosás- honvágy- hazatérés. Elgondolható ennek (vagy más, jól megszerkesztett kórus-szvitnek) kivonatos, egyszólamú előadása is, ha már a szerző megajándékozott bennünket a forma megalkotásával.

Ismételt megjegyzés: egy-egy ballada önálló műsorszám!

Summás dalok. Föl szokott merülni a kérdés: summások illenek-e népdalcsokorba? A felelet egyértelmű: a szövegnél döntőbb tényező a dallam. Ha ez a népdal, vagy népdalszerűen formás, és közösségi dal lett, éppúgy ideillik, mintha pásztoréletről, katonáskodásról lenne szó. Bizonytalan esetekben kérjünk tanácsot a folklórt jól ismerő kutatótól, megyei szakembertől, illetve a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének népzenekutató főosztályától.

XII. a csokor formája

Sokféle lehet. Csak nyilvánuljon meg benne valamilyen tervszerűség! Ez bizonyos mértékig már-már rokona a zeneszerzői formaépítő munkának. (Miként egy teljes énekkari műsor összeállítása is az!)

Néhány bevált minta:

a.) végig fokozódó tempó: lassú- mérsékelt- élénkebb- gyors;

b.) fázisváltás (Beethoven 9. szimfóniájának tételrendje): középgyors- csendes, lassú- élénkebb- leggyorsabb;

c.) öt dallal: középgyors- lassabb- gyors- még lassabb- leggyorsabb;

d.) rondó elvű: fődallam- másféle- újra a fődallam- megint másféle- ismét fődallam.

És így tovább, egyéni elgondolás szerint.

Fokozza a záróhatást, ha az utolsó dalt (második versével) kánonban is elénekelhetjük. De ezt sem nyakló nélkül! Zeneszerzői meglátás kell annak megítéléséhez, hogy melyik dallam alkalmas kánonra is. Ne csikorogjanak-recsegjenek abban a „kín-kánonban” a szekundok, kvartok, szeptimek…

Bár általában egy friss, ropogós csattanós dal a legjobb finálénak, nem elgondolhatatlan a csendes, lírikus, akár elhaló befejezés sem… Csak legyen ennek formai szerepe kellően átgondolva!

Mindezek a megjegyzések –köztük Emődi Györgyi gondolatai is- nem parancsok, csak tanácsok. Parancsunk csak egy van: ha már a nép becses dallamok ezreit őrizte meg számunkra, lelkünk rajta, hogy ezt a kincset ne hagyjuk elveszni!

/ Megjelent a Népművelési Intézet kiadásában, 1977-ben./